A kezdetek

A mai Dunántúl Pannóniához, a Római Birodalom provinciájához tartozott. Az i.sz. 2. századtól kezdve a légiókkal számos új betelepülő, kereskedő és katona érkezett a területre. Köztük voltak az első zsidók is. A birodalom bukását eredményező barbár hódítás után Pannónia lakossága a zsidó népességgel együtt tűnt el a térségből. A honfoglaló magyarság a zsidó vallással először a Volga torkolatvidékén elterülő Kazár Birodalomban találkozott. A kazár uralkodó (a kagán) zsidó hitre tért, és ezt tette birodalma államvallásává. Egyes szerzők, például a Budapesten született világhírű író, Arthur Koestler, a kelet-európai zsidóságot a kazároktól származtatják, és azt feltételezik, hogy zsidó vallású csoportok már a honfoglalókkal együtt a Kárpát-medencébe kerültek. Mások erősen vitatják ezt a teóriát. Szerintük az elmélet nem más, mint a 19. századi, hazafias, neológ zsidóság eredetmítosza, amely azt kívánta igazolni, hogy a zsidók és magyarok sorsa már a kezdetektől összeforrott.

előző kép következő kép

Korlátok és védelem: az Árpádok alatt

Annyi bizonyos, hogy Esztergomban már 1050 körül létezett zsidó közösség, zsinagóga és három hittudósból álló vallási törvényszék (bét din). A keresztény Európa mintáit követve Szent László (1077-1095), Könyves Kálmán (1095-1116) majd II. András (1205-1235) is korlátozó intézkedéseket vezetett be ellenük. Csak néhány példa: zsidók nem házasodhattak keresztényekkel, nem tarthattak keresztény szolgát, csak bizonyos településeken lakhattak és – akárcsak a muzulmán izmaeliták – nem tölthettek be vezető tisztséget az országban. A rendeletek puszta léte mindenesetre arra utal, hogy előfordultak vegyes házasságok, és voltak zsidók, akik magas méltóságokba jutottak. Ilyen lehetett például II. András egyik kincstárnoka, Teha. Nevének héber kezdőbetűje, a tét, a II. Andrást követő IV. Béla (1235-1270) pénzérméin is előfordult.

A diszkrimináció ellenére a Magyar Királyságban élő zsidókat az Árpádok alatt többnyire elkerülték a Nyugat-Európában ismétlődő vérvádak és pusztító antiszemita pogromok. Miközben az első keresztes hadjárat (1096-1099) idején a Szentföldre induló lovagok számos európai zsidó közösséget lemészároltak, az országba betörő keresztes rablóhordákat Könyves Kálmán kíméletlenül szétverte a nyugati határszélen. Nem csoda, hogy a Nyugat- és Dél-Európában üldözött közösségekből sokan éppen itt találtak menedéket.

IV. Béla igyekezett a zsidókat felhasználni a tatárjárást (1241-1242) követő újjáépítésben és a széthúzó nemesek ellen folytatott, központosító harcában. Ezért 1251-ben kiváltságokat adott a zsidóknak, akik ettől kezdve a „kamara szolgái” lettek. Így a királynak fizetett magas adóért cserében személyük és tulajdonuk királyi védelemben részesült. Ekkortól a zsidók feletti joghatóságot egy közvetlenül a király által irányított, keresztény „zsidóbíró” látta el.

A kiűzetés és a zsidóherceg

Az Árpád-ház 1301-es kihalása után a magyar trónra külföldi dinasztiák ültek. Az Anjou-családhoz tartozó Nagy Lajos király (1340-1380) keresztény vallási buzgalmában néhány évre kiűzte a zsidókat Magyarországról. Amikor azonban kiderült, hogy nélkülük megbénul a gazdaság, az uralkodó néhány év múlva visszahívta őket. Ekkoriban a zsidók már szerte a középkori Európában fontos szerepet játszottak a távolsági kereskedelemben és a pénzforgalomban. Ennek az évezredes hagyomány mellett (már a Krisztus születése körüli időkben is léteztek zsidó kereskedelmi telepek) több fontos tényezője is volt. Egyrészt az egymással kapcsolatokat tartó hitközségek hálózata Európa nagy térségeit lefedte. Másrészt lényeges volt egy másik, kulturális körülmény is: a korai középkorban általános volt az analfabétizmus. Ez alól az egyházon és az állami bürokráciákon kívül csak a zsidók voltak kivételek, hiszen vallási előírásaik betartása megkövetelte tőlük az írni-olvasni tudást. Miközben lépésről-lépésre kiszorították őket a földművelésből és az ipar egyes ágaiból, lényegében csak egy tevékenységi kört gyakorolhattak szabadon. Azt, amit a középkor keresztény erkölcse mindig is gyanakvással figyelt: a kereskedelmet, a pénzügyeket és a pénzkölcsönzést.

A magyar uralkodók anyagilag erősen támaszkodtak a zsidókra. Mind Luxemburgi Zsigmond (1387-1437), mint Hunyadi Mátyás (1458-1490) keményen megsarcolta őket, cserében viszont többnyire gondoskodtak biztonságukról. Persze, ha pillanatnyi érdekeik úgy kívánták, a királyok a zsidókra különféle jeleket parancsoló (sárga folt, süveg, stb.) és a tőlük felvett hitelek visszafizetését megtagadó városoknak (Pozsony, Buda, Nagyszombat) adtak igazat. Mátyás létrehozta az Európában egyedülálló zsidó prefektus intézményét is. A „zsidóhercegnek” is nevezett tisztviselő a zsidók közül került ki. A király képviselőjeként ő vetette ki, és szedette be az adókat. Az uralkodóval való közvetlen kapcsolata révén hatékonyan léphetett fel a túlzó terhekkel, a földesurak és a városi hatóságok hatalmaskodásaival szemben. A zsidók felett szinte korlátlan joghatósággal rendelkezett, még saját börtöne is volt.

A prefektusi tisztséget egészen Mohácsig a Mendel-család, a legvagyonosabb budai zsidó família birtokolta. Feljegyzések szerint, amikor Mátyás és újdonsült felesége, Aragóniai Beatrix 1476 decemberében Budára érkezett, üdvözlésükre nem csak a főurak és városi polgárok vonultak ki, hanem a budai zsidóság küldöttsége is. A negyvenhat tagú lovas bandérium élén kivont karddal maga a zsidóherceg haladt. A díszesen felöltözött, Dávid csillagos és héber feliratú zászlókat lobogtató zsidó menet, a lovasok kezében lévő, ezüsttel teli kosarak a külföldi szemtanúk számára is világossá tették: Budán erős és gazdag zsidó közösség él. Igaz, az ünnepélyességben némi zavar támadt, amikor a zsidó elöljáró mindenképpen meg akarta csókoltatni a kezében tartott Tóratekercs díszes pajzsát a királynéval, aki ezt rémülten visszautasította. A királyi lagzi költségeinek egy részét mindenesetre a zsidók fizették.

Vérvádak, pogromok

Mátyás halála után meggyengült a központi hatalom, és ezzel eltűnt a zsidók fölé tartott uralkodói védőernyő is. Zavargások törtek ki Nagyszombatban és Tatán. Sopronban a város összes zsidóját börtönbe zárták, és csak akkor engedték őket szabadon, amikor a keresztények tartozásait elengedték. 1494-ben Nagyszombatban azzal vádolták meg őket, hogy megöltek egy keresztény kisgyermeket és megitták a vérét. A koncepciós perben tizenkét vádlottat megkínoztak, majd máglyán megégették őket. Az eltűnt kisfiúról szobrot készítettek, és okulásul az ún. zsidó kapura helyezték. Budán 1494-ben pogrom tört ki, majd ez két évvel később megismétlődött. Amikor a fosztogatás a keresztény negyedekre is átterjedt, a királyi csapatok verték szét a csőcseléket. A középkori Magyar Királyság bukásának előestéjén, 1526 nyarán hasonló zavargásokra került sor a budai falak között.