Forradalmak, pogromok

Az 1918-1919-es forradalmak káoszában ismét megbomlott a közrend, ez pedig (1848 és 1883 után) menetrendszerűen vezetett újabb zsidóellenes atrocitásokhoz. Már az őszirózsás forradalom idején több helyen antiszemita pogromok törtek ki. Gyöngyösön például a forradalom győzelmét is zsidóellenes zavargásokkal ünnepelték: egy részeg huszáralakulat a helyi lakossággal együtt kifosztotta a zsidó boltokat és több járókelőt összevert.

A kommunista diktatúra 1919. augusztusi bukása után a Horthy-féle Nemzeti Hadsereghez tartozó különítményesek több száz embert gyilkoltak meg. Az ún. fehér terror a kommunisták vörös terrorját volt hivatva megbosszulni, de leginkább zsidóellenes pogromokba torkollott. A terrorbrigádokat nem érdekelte, hogy a kommunista elnyomás a zsidókat éppúgy sújtotta, mint a keresztényeket. A forradalmak vezetőségében nagy számban helyet foglaló zsidókra hivatkozva lényegében kollektív bűnösnek kiáltották ki a magyarországi zsidóságot. Ettől fogva pedig mindegy volt, hogy az éppen ott és akkor agyonvert, lelőtt, felakasztott zsidónak volt-e a köze a Tanácsköztársasághoz. Budapest utcáit is a különítmények uralták, az egyetemeken a diákság rituális zsidóveréseket rendezett. Többek között a diákok nyomásának engedve fogadta el a magyar nemzetgyűlés a numerus clausus néven elhíresült jogszabályt, amely a világháború utáni Európa első antiszemita törvénye volt, és korlátozta a zsidók felvételét az egyetemekre.

Titkos társaságok

Az antiszemita erőszak terjedése mellett észrevétlenebb, de következményeiben messzebbható folyamatok is elindultak: titkos és féltitkos, zsidóellenes szervezetek alakultak, majd ágyazódtak be a politikába és közigazgatásba. Az egyik legfontosabb ilyen szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) volt. 1919. november 30-i nagygyűlése a zsidókérdés „kontinentális megoldását” hirdette, és valamennyi ország valamennyi zsidójának kitelepítését követelte. Hasonlóan radikális javaslatokat fogalmazott meg a Kettőskereszt Vérszövetség és az Etelközi Szövetség (EX) is. A volt katonákat a nem kevésbé befolyásos Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) tömörítette a későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula vezetésével. Ezek a szélsőséges szervezetek 1919-1920-ban szinte katonai diktatúrát teremtettek a fővárosban: fényes nappal támadtak „zsidó” kávéházakra, szabadkőművesnek, zsidónak vagy zsidóbérencnek nyilvánított lapok szerkesztőségeit verték szét. Mivel a bírák között is sokan voltak az ÉME tagjai és szimpatizánsai, az antiszemita atrocitások miatt vádlottak padjára kerülő „ébredők” általában szabadon sétáltak ki a tárgyalóteremből. A titkos társaságok behálózták a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a hadsereget, és elérték a politika legfelsőbb szintjeit is.

Trauma és konszolidáció

Magyarországot 1920-ban érte történelmének egyik legnagyobb sokkja: a trianoni békediktátum az ország kétharmadát és magyarok milliót ítélte a Monarchia utódállamainak. A társadalom egyöntetűen elítélte és tragédiának élte meg a történteket. Ennek ellenére sokan összeesküvés-elméleteket gyártva a világháborús vereség mellett ezt a zsidók nyakába varrták.

Az 1920-as évek elején a viszonyokat normalizálni igyekvő Horthy és miniszterelnöke, Bethlen István fokozatosan konszolidálta a helyzetet. A különítményeket feloszlatták, a titkos társaságok egy részét betiltották. A politikai élet és a közbeszéd antiszemitizmusa mérséklődött, bár zsidóellenes atrocitások (például egyetemi zsidóverések) ebben az időszakban is előfordultak. 1928-ban – főleg külföldi nyomásra – a numerus clausust is módosították.

A végzetes pálya

A gazdasági világválság hatásai és Hitler nemzetközi felemelkedése végzetes pályára lökte az országot. A harmincas években a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára törekvő magyar külpolitika egyre inkább a náci Németországhoz kötötte az ország sorsát. A belpolitikában fokozatosan felerősödtek a szélsőséges, zsidóellenes hangok, pártok és mozgalmak. Az egymást váltó miniszterelnökök képtelenek voltak kezelni a helyzetet, előfordult, hogy maguk is a náci orientáció és a zsidók elleni fellépés híveivé szegődtek (például Imrédy Béla). Bár Németország hatása nem lebecsülhető, az 1938-tól meghozott zsidótörvények mégis a magyar politikai elit és közélet önálló „alkotásai” voltak, ahogy a zsidó férfiakat sújtó munkaszolgálat és az 1941-es első deportálások is.

1942-1943-tól már érezhető volt a német nyomás: Berlin követelte, hogy Magyarország német mintára „oldja meg a zsidókérdést”. Horthy és konzervatív köre azonban elutasította, hogy a magyar zsidókat átadja a németeknek. Pedig a szélsőjobboldali pártok, a kormánypárt nácibarát csoportjai, a sajtó, a közvélemény és a közigazgatás jelentős része szívesen látott volna az érvényben lévő szabályoknál keményebb zsidóellenes fellépést is. Az ő idejük 1944 márciusában jött el, amikor a német megszállás után megkezdődött a magyar zsidóság megsemmisítése.