Egy zsidó Budapestről

Weisz Emil 1944-ben Budapesten élt. 50 éves, családos ember volt. A német megszállás utáni hónapokat túlélte, de 1944 végén a nyilasok elhurcolták a fővárosból. 1945 elején érkezett meg Bergen-Belsenbe. A tábort Himmler SS-Reichsführer parancsára különleges státuszú, túszként tartott foglyok számára hozták létre. Az itt őrzött rabok nem dolgoztak, az ellátás sokáig kielégítő volt. 1944 végén azonban a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt a nácik megkezdték a lengyelországi és baltikumi lágerek kiürítését. Ekkor rövid idő alatt új rabok tízezrei zúdultak Bergen-Belsenre, ahol a körülmények hamarosan katasztrofálissá váltak.

előző kép következő kép

Ekkoriban érkezett sorstársaival Weisz Emil is, akinek a deportálás során sikerült megőriznie néhány papírlapot és dokumentumot. Nála maradt például a Horthy Miklóshoz 1944 szeptemberében írt levelének másolata. Ebben arra kérte a kormányzót, hogy első világháborús érdemeire tekintettel mentesülhessen a zsidóellenes megszorítások alól. A mentesítést meg is kapta, ám a nyilas hatalomátvétel után mégis deportálták. Weisz ezeken a lapokon vezette lágernaplóját egyre fogyatkozó erővel, de nagy kitartással.

A napló

A napló rövid, sietős mondatokkal rögzíti a látottakat és a történteket. „Bevonuláskor éhező zsidókat látok, mondják, hogy elvesznek mindent […] Tetűk, fürödni jól esnék […] Jóba vagyok 2-3 emberrel, alig ismerek 15-20 embert, nem érdekelnek. Fogam fáj […] Vajat szereztem. Mit fogok enni, ha otthon leszek? Udvaron sokat sétálok. Kezdek sokat éhes lenni. Eladogatok értéktárgyakat. Kenyérért. […] Naponta néhányan meghalnak. Mindig nagy az izgalom az esti kiosztásnál. Mindig éhes vagyok […] Vegyes a társaság, sok a verekedés. Sokat nézem a képeket […] Holnap egész tábor büntetésből nem kap kosztot, még csak ez hiányzott.”

A lágerben Weisz érthető módon sokat gondolt feleségére, akitől elszakították. Számos sorát egyenesen neki címezte. „I/14. […] Naponta 3x imádkozom, meg lennél velem Rózsikám, elégedve. […] Nincs nap, hogy nézném a képeket. Régi szép emlékek. Néhány napja kevesebbet sétálok, többet fekszem. […] I/15. […] két ízben is jöttek a szomszéd barakkba nők, első csoportban főleg Teleky tériek voltak [azaz a budapesti Teleki téren összegyűjtött, majd deportált zsidók] , néhány nappal később kiket gyalog hoztak nov. közepétől Pestről. […] Kerestettelek Téged és a családot, szerencsére választ nem kaptam, kezdek megnyugodni, hogy itt a szomszédban nem vagytok, remélem más hasonló táborban sem? Kimondhatatlan kín, hogy nem tudom hol vagy, sokszor úgy érzem, sikerült kikerülni a gyűrűből és odahaza vagy a lakásunkban.”

1945 márciusában a helyzet tovább romlott. Ekkorra a nácik már 42 ezer rabot zsúfoltak össze a lágerbe. A foglyok száma az egy évvel korábbihoz képest egyes táborrészekben megtízszereződött, a latrináké viszont nem változott. Gyakran nem volt víz. A siralmas egészségügyi körülmények miatt tífusz- és tébécéjárvány tört ki. Az adminisztráció egyszerűen összeomlott: az SS képtelen volt ekkor tömeget kezelni és ellátni. Előfordult, hogy napokon keresztül nem osztottak élelmet. A következő hetekben 18 ezren haltak éhen, vagy pusztultak el a különböző betegségek következtében.

Weisz ereje is rohamosan fogyott. „III/7. Nagyon rossz napom volt tegnap. Nagyon gyengék voltak a lábaim, szédültem, nagyon el voltam keseredve. III/19. Most mondják, hogy szegény Hegyesi agonizál, mily tragikus. Felesége és leánya itt van a közelben lévő női táborban, és nem sejtik a tragédia árnyékát. […] D. u. 3 óra Szegény Hegyesi délelőtt meghalt”

1945. április elején újabb tízezrek érkeztek Bergen-Belsenbe. Naponta több százan haltak meg. A nácik azonban már a halottak eltemetésével sem törődtek. A lágerben mindenhol hullák feküdtek. Több ezer halottat egyszerűen nyitott tömegsírokba hajigáltak.

”IV/6. A nagy gyengeségtől egész nap fekszem. Egész nap kenyér nélkül vagyok, van tartalékom, arra vigyázok. Négy napra van a táborban élelem, azután mi lesz, ki tudja? IV/18. Állapotom egyforma, ma is vérzett kicsit a seb és kötést még mindig nem kaptam frisset”

A hónapokon keresztül fegyelmezett kézírással rótt sorok az utolsó bekezdésben szétcsúsznak. Weisz láthatóan küszködve, végső erőtartalékait mozgósítva vetette papírra a napló utolsó szavait: „IV/27. [olvashatatlan] kórházban, úgy érzem utolsó óráim élni. Rettenetesen gyenge vagyok [olvashatatlan] úgyhogy az utolsó pillanat előtt kell letennem [olvashatatlan] feljegyzéseim tartalmazza semmi jelentősége [?] nem lesz”

Weisz Emil pontos sorsa ismeretlen. Valószínűleg a bergen-belseni tömegsírok egyikében nyugszik. Naplóján kívül csak egy fohász maradt utána, amelyet még 1945. február 26-án írt egy különálló papírlapra: „Mennyei atyám, jóságos Teremtőm! […] Benned bízom, segítségedre támaszkodom. Nyugodt és erős vagyok abban a rendíthetetlen hitben, hogy velem leszel mindig és mindenütt, sorsom őre, hogy a jövőt nekünk adod, mennyei atyám, és hogy boldogságban és békében fogom viszontlátni szeretteimet, én jóságos teremtőm. Amen.”