Új antiszemiták

Az Országos Antiszemita Párt bukásával a zsidóellenesség nem szűnt meg. A keletkező vákuumban eltérő eredetű és orientációjú, de egyértelműen antiszemita eszmék jelentek meg. Létrejött a keresztényszocialista mozgalom, amelynek erős antikapitalista és keresztény jelszavai gyakran kéz a kézben jártak a zsidóellenességgel. Az európai trendnek megfelelően legkésőbb a 20. század elején Magyarországon is megjelent a fajelmélet. Kialakult egy, a faji alapú nacionalizmusból táplálkozó új eszme, a turánizmus, amely tudományos alapon próbálta igazolni a magyar faj létét és felsőbbrendűségét. A későbbi kétszeres miniszterelnök, Teleki Pál vezetésével már 1917-ben felállt az eugenikával és „fajnemesítéssel” foglalkozó Magyar Fajegészségtani és Népesedéspolitikai Társaság is.

előző kép következő kép

A fajelmélet és prófétái

A fajelmélet a korszakban Európa-szerte elterjedt világmagyarázat volt. Tekintélyes rajongótábora volt Franciaországban éppúgy, mint Bécsben, vagy éppen a német császárságban. A marxizmushoz hasonlóan igyekezett komplex, ugyanakkor könnyen érthető magyarázatot adni a napi politika és a világtörténelem folyamataira. Tézisei beszivárogtak a közéletbe, újszerű szóhasználata sokak számára izgalmasnak tűnt. Befolyására jellemző, hogy egyes kérdésekben még a neológ zsidóság orgánuma, az Egyenlőség is alkalmazni kezdte.

A magyar faji gondolat szinte magától értetődően volt antiszemita. Nemcsak Istóczyék hittek abban, hogy a zsidóság önálló faj, amelynek célja és létezésének lényege a magyar „faj” elpusztítása. Bartha Miklós, politikus-publicista századfordulós írásaiban a kárpátaljai parasztokat szipolyozó zsidó uzsorásokat kárhoztatta. A magyar fajvédelem másik úttörőjének kikiáltott teoretikus, Kiss Sándor az első világháború alatt már arról írt, hogy a zsidóság „korlátlanul irányítja egész közéletünket fajiságunk kárára, a bizonyos érdekeltségek, a megnevezhetetlen faj javára. Mozgalmakat letör, vagy megindít, közéleti nagyságokat teremt, vagy lesújt, mint azt a bizonyos érdek megköveteli.”

Szellem a palackból

Az ilyen és az ehhez hasonló jellegű írások, vélemények, áltudományos koncepciók, politikai beszédek egyre gyakrabban jelentek meg a nyilvánosságban. Az új típusú magyarországi antiszemitizmus az 1910-es években folyamatosan erősödött. A keménykezű Tisza István miniszterelnök igyekezett kordában tartani a szélsőségeseket. Elődeihez hasonlóan a Parlamentben visszautasította a zsidóellenes uszítást. Így mérvadó politikai körökben az antiszemitizmus évekig nem tudott teret nyerni.

A későbbi vészterhes időszak előjeleként, 1916 nyarán azonban majdnem átszakadt a gát. Az elhúzódó háború, a jegyrendszer, a Monarchiát destabilizáló etnikai feszültségek hatására az antiszemitizmus kitört a politikai elszigeteltségből és elöntötte a közéletet. A következő két évben a magyar parlament és a sajtó majdnem olyan intenzitással tárgyalta a „zsidókérdést”, mint a zsidótörvények bevezetésekor, a harmincas évek végén. „A zsidóügy a jövendő Magyarország egyik sorsdöntő problémája és életkérdése lett” – írta a katolikus Alkotmány 1918-ban „Elég volt” – válaszolta az Egyenlőség ugyanekkor, és a kormányzat kemény fellépését követelte az uszítók ellen. A nyilvánosság téma iránti heves érdeklődését jelezte, hogy a korszak népszerű vicclapja, az (egyébként zsidó) Ágai Adolf által alapított Borsszem Jankó külön „zsidószámot” dobott piacra, nagy sikerrel.

A Monarchia hagyományos, liberális politikai elitje által elnyomott antiszemitizmus elemi erejű kitöréséhez már csupán egy, az államhatalmat meggyengítő politikai, és/vagy gazdasági válság hiányzott. Nem kellett sokat várni. Az 1918. októberi háborús vereséggel ez is megérkezett.