Bábel: nyelvhasználat és magyarosodás
„Olázatos szolgája, scholem alechem, Herr vün Fuchs” – köszöntötte a kántor a hitközségi elnököt a Szégyen! Gyalázat! című bohózatban, amely a pesti zsidónegyed egyik színházában futott 1912-ben. A magyar-héber-jiddis mondat jól mutatja azt a nyelvi sokszínűséget, amely a zsidók, illetve más vallási és etnikai kisebbségek magyarosodását kísérte. A látszólagos káosz ellenére a folyamat egyszerre volt dinamikus és töretlen, hiszen a 19. század végére a zsidók túlnyomó többségének már a magyar volt az anyanyelve.
Az ősök szava
A mai Izrael területén élő ókori zsidóság nyelve a héber volt. Ez a sémi nyelvcsaládba tartozik, rokona az ókori asszírnak, a karthágóiak által beszélt punnak és a mai arabnak. Ezen a nyelven íródott az Ószövetség. Miután az i.e. 6. században az Újbabiloni Birodalom bekebelezte hazájukat és elhurcolta többségüket, a zsidók nyelvet váltottak: a Közel-Kelet akkori legfontosabb nyelvét, az arámit kezdték beszélni. A héber azonban nem vesztette el a jelentőségét. A szent iratok mellett a mindennapi imák, a zsinagógai szertartások és a zsidó tudományok nyelve maradt. A később keletkezett alapvető vallási-jogi munkák, mint például a Talmud, már arámi nyelven íródtak.
Miután Titus légiói 70-ben megsemmisítették az ókori zsidó államot, annak lakói szétszóródtak a világon. Hamarosan nyelvük is megváltozott, általában a helyi közösség nyelvét alakították igényeikhez. A Kelet-Európában élő askenázi zsidók anyanyelve a jiddis lett. Ez a középkori német átvételével alakult ki. Szavainak háromnegyed része német eredetű, a fennmaradó hányadot elsősorban a héberből átemelt kifejezések alkotják, de kerültek bele a szűkebb környezettől átvett (magyar, szláv, balti, stb.) elemek is. A jiddis szövegeket héber betűkkel írják.
A másik nagy nyelvi irányzat a szefárdok által beszélt ladino volt. Ez az Ibériai-félszigeten, a mai Spanyolország és Portugália területén fejlődött ki. Alapja a spanyol, de ebben is bőven vannak héber, illetve arámi elemek. Miután a zsidókat 1492-ben kiűzték Spanyolországból, a ladinót beszélők szétszóródtak a Földközi tenger körül. Nyelvük hamarosan török, görög és más eredetű szavakkal bővült. Ezt is főleg héber betűkkel írják.
„Honosítsa a zsinagóga a magyart!”
A 18-19. században Magyarországra betelepült zsidók elsősorban jiddisül és németül beszéltek. A modernizálódó közösségek a jiddist gyakran elmaradottnak, a gettó nyelvének tartották és igyekeztek a „tiszta” német nyelvet használni. Ezt a törekvést hamar felváltotta a magyarosodás igénye. 1844-ben Pesten megalakították a Magyarító Egyletet, amely magyar nyelvű óvodát és iskolát tartott fenn. Az Egylet magyar hírlapokkal és könyvekkel felszerelt olvasótermet rendezett be és felolvasásokat szervezett. Tagjai publikálták 1848-ban az Első Magyar Zsidó Naptárat. Löw Lipót, az egyik elszánt magyarosító rabbi, Magyar Zsinagóga címmel saját lapot adott ki.
A zsidók a 19-20. század fordulóján a többi etnikai és vallási kisebbségnél gyorsabban váltak magyar anyanyelvűvé. Regionális eltérések persze léteztek. Intenzívebb volt a folyamat a nagyvárosokban és az olyan térségekben, ahol a többség magyarul beszélt. A falvak, illetve a nemzetiségi területek zsidósága lassabban váltott anyanyelvet.
A neológok esetében a magyarosítás általában elvi, hazafias kérdés is volt. „Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” – hirdette Löw Lipót. Az ortodoxok egymást követő nemzedékei kevésbé programszerűen, inkább a környezeti hatásoknak és az életmód elkerülhetetlen modernizálásának megfelelően kezdték el használni a magyart. A változás a legkevésbé az északkeleti országrész ultraortodox, haszid közösségeibe tudott behatolni. A nyelvhasználat akkor vált politikai kérdéssé az ortodoxok számára, amikor az újítókkal való csatározások idején meg akarták győzni a magyar politikai elitet, hogy a hazafiasság nem csak a neológok kiváltsága. Egy (egyébként német nyelvű) ortodox kiadvány egyenes odáig ment, hogy kijelentse: „… a magyar irodalomban mind a mai napig nincs egyetlen atheista mű sem. A magyar nyelv természete viszolyog, már csak keleti szókincse miatt is, az ily közönségessé vált irodalomtól, és bátran állíthatjuk, hogy a héber után a magyar nyelv leginkább szent.”
