Szakadás előtt

A 18. század végén Magyarországon élő zsidó közösségek még nagyjából hasonló hitelvek szerint működtek. Regionális eltérések persze voltak, hiszen az egyes vidékeket más-más országból érkezők bevándorlók népesítették be, akik eltérő hagyományokat hoztak magukkal régi hazájukból. Sokkal több volt azonban az összekötő kapocs. A zsidók egységes vallási törvények alapján élték, hasonlóan öltözködtek, étkeztek, és rendezték be imatermeiket. Anyanyelvük elsősorban a német és a jiddis volt, istentiszteleteiket héberül hallgatták. A vallási iskolák ugyanazt a kultúrát, tudásanyagot nyújtották. A reformkorban azonban a magyar zsidóság egy generáció alatt villámgyors változásokon esett át. Mindez óriási konfliktusokhoz vezetett.

előző kép következő kép

Vallási háborúskodás

A konzervatívok vezető személyisége a pozsonyi Moses Schreiber rabbi egy jottányit sem kívánt engedni az ősi szabályokból. „Minden új tilos a Tóra szerint” – írta, és a mondat a reformellenes ortodox mozgalom jelszavává vált. Schreiber a tantermekben és a zsinagógákban egyaránt ragaszkodott a hagyományos jiddis nyelvhez. Vele szemben Chorin Áron, aradi rabbi viszont úgy látta, hogy a szombati utazási tilalom az új viszonyok között tarthatatlan, ezért ő engedélyezte volna a vasúti utazást. Ráadásul a 16. századi keresztény reformációhoz hasonlóan azt akarta, hogy a vallási szertartásokat mindenki értse, ezért a héber helyett a németet javasolta a közös imádságok nyelvének. Chorin téziseit egy könyvben foglalta össze. A mű óriási felháborodást váltott ki a vallási vezetők között, akik az aradi rabbival megalázó körülmények között visszavonatták tanait. Chorin után tanítványa, Löw Lipót nagykanizsai, majd szegedi rabbi lett a változás vezéralakja. Löw az 1840-es években hazánkban elsőként prédikált magyarul, nem kis botrányt kiváltva. A szabadságharcban tábori lelkészként magyarul tartott istentiszteleteket a mózeshitű hovédeknek, nemzetőröknek.

Az újítás szelleme egyre jobban terjedt. A zsidó közösségek vitáktól voltak hangosak. Konzervatívok és újítók ádáz szócsatákat vívtak újságok hasábjain, könyvekben és röpiratokban. Az ortodox rabbik gyűlése 1865 őszén Nagymihályon meghatározta azokat a követelményeket, amelyek áthágása szerintük egyenlő volt a zsidósággal való szakítással. Általában mindent tiltottak, ami ellentmondott a Sulhán Áruh című vallási szabálygyűjteménynek. Így azt is, hogy a rabbi a zsinagógában jiddisen kívül más nyelven is megszólaljon. Sőt: a hithű zsidókat még attól is eltiltották, hogy a más nyelvű szónoklatokat engedélyező zsinagógákba belépjenek. Úgy vélték, hogy a reformer neológok újításai túlságosan is emlékeztettek a keresztény építészeti és szertartási szokásokra. Ezért tiltólistára kerültek a keresztény templomokhoz hasonlóan toronnyal ékesített zsinagógák. De azokat a templomokat sem volt szabad látogatni, amelyben a bima (a Tóraolvasó asztal) nem a helyiség közepén volt. A neológok ugyanis ezt áthelyezték a templom keleti falához, ahol a frigyszekrénnyel együtt egyfajta „oltárt” képezett. Az ortodoxok szerint a rabbi és a kántor nem viselhetett speciális ornátust, jámbor zsidó a templomban nem hallgathatott kórust, orgonaszót, és az így kísért imára nem mondhatott áment.

A szakadás

A két irányzat közti végleges szakítás akkor következett be, amikor a körülmények végre tárgyalóasztalhoz kényszerítették őket. A kiegyezést követően 1867-ben az országgyűlés elfogadta a zsidókat egyenjogúsító emancipációs törvényt. A magyar kormány ezután szükségesnek látta egy olyan egységes szervezet létrejöttét, amely az összes hazai zsidó közösséget képviseli. 1868 decemberében ezért ült össze a kongresszus, amely hivatalosan „a magyar és erdélyi izraeliták egyetemes gyűlése” nevet viselte. Az ellentétek az első pillanattól fogva áthághatatlannak tűntek. Az ortodoxok végül elhagyták a tanácskozást, csak egy kisebb, mérsékelt frakciójuk maradt az ülésteremben. A kongresszus így a neológia győzelmét és a reformhitközségek országos szövetségének megalakulását hozta.

Az ortodoxia azonban végsőkig elszánt volt. Meglepően modern politikai és médiakampány indított. Az államot és a közvéleményt arról győzködték, hogy ők és az újítók nem egyetlen felekezet két irányzatát képviselik, hanem lényegében két különálló vallás követői. Erőfeszítésük nem jár sikerrel. A lelkiismereti és vallásszabadságról kifejtett érvelésük azonban meggyőzte a döntéshozókat, így az ortodoxok engedélyt kaptak egy külön hitközségi szervezet felállítására.

A konfliktusok ezzel persze tovább mérgesedtek. A harc gyakran az egyes hitközségeken belül zajlott. Egyesek az ortodoxok, mások a neológok oldalára álltak. Számos hitközség egyszerűen kettévált. Hamarosan megjelent egy harmadik csoport, amely sem egyik, sem másik oldalon nem kötelezte el magát: belőlük lettek az ún. status quo ante hitközségek. Ezzel a magyar zsidóság három részre szakadt. Különösen éles vita robbant ki a neológok által 1877-ben megalapított Rabbiképző Intézetet körül. Az ortodoxok különösen azt nehezményezték, hogy az intézményben nem csak vallási, hanem világi tárgyakat is oktattak. Végül az itt végzett rabbikat a konzervatívok lényegében nem kívánatos személynek nyilvánították.