Minden, ami zsidó

Honnan jöttek a zsidók?

A mai magyar zsidó családok ősei túlnyomó részben a 18-19. században érkeztek az országba. A Kárpát-medencében az elmúlt kétezer évben ez volt a negyedik zsidó betelepedési hullám.

Az első hullám: zsidók Pannóniában

A Római Birodalom a népek és kultúrák óriási olvasztótégelye volt. A Titus légói által eltiport judeai felkelés (66-70) után a zsidók szétszóródtak a birodalomban (diaszpóra). A mai Dunántúlt meghódító és Pannónia néven provinciává szervező rómaiakkal zsidó katonák és kereskedők érkeztek a térségbe. Különösen akkor nőtt meg létszámuk, amikor a 2. és 3. század fordulóján Szíriában, tehát az egykori zsidó állam szomszédságában felállított légiók állomásoztak itt. Róma bukása után azonban a tartomány lakossága elvándorolt, és nincs nyoma annak, hogy a zsidó lakosság a következő évszázadokban megmaradt volna.

A második hullám: a honfoglalástól a török hódításig

Bizonytalan és vitatott feltételezések szerint a zsidó bevándorlás következő hulláma a honfoglaló magyar törzsekkel együtt érkezett a mai Magyarországra. A 11. század második felében már bizonyosan éltek zsidó közösségek a Kárpát medencében. A Magyar Királyságban a kor viszonyaihoz képest általában nyugodtan élhettek a zsidók, ritkán kellett a Nyugat- és Közép- Európában gyakori pogromoktól tartaniuk. Ezért a korszakban folyamatos volt a bevándorlás a német, osztrák, cseh és morva területekről. A jövevények többsége a zsidóság nyugati, úgynevezett askenázi ágához tartozott. Kis számban, de éltek itt Dél-Európából származó, ún. szefárd zsidók is. Ilyen volt például II. Lajos híres-hírhedt alkincstárnoka, a Spanyolországból menekült Fortunatus Imre is.

A harmadik hullám: a szétszakított ország

Az oszmán hódítás ismét átrajzolta a viszonyokat. Az ország középső és déli régióit feldúló törökök számos települést elpusztítottak. A lakókat, keresztényeket és zsidókat egyaránt, elhurcolták. A budai zsidó közösség tagjait például az oszmán birodalom egész területén szétszórták: voltak, akik Isztambulba kerültek, másokat a hódítók Szófiába, Szalonikibe, vagy éppen a szentföldi Cfat városába vittek. A következő évtizedekben a meghódított magyar területek bekapcsolódtak a török közigazgatási és gazdasági vérkeringésbe, ezzel párhuzamosan pedig a kiürült vidékek is újra benépesültek. Ekkor érkezett a harmadik zsidó bevándorlási hullám. Elsősorban szefárd zsidók jöttek a Balkánról, illetve a birodalom belső területeiről. Ugyanakkor Budán valóságos zsidó metropolisz alakult ki: ismét feltűntek az ausztriai askenáziak, és saját közössége volt a szíriai zsidóknak is. Az Erdélyi Fejedelemségben görög és szerb kereskedők mellett balkáni eredetű, szefárd zsidók is letelepedtek.

A negyedik hullám: vonzás és taszítás

A törökellenes keresztény felszabadító háborúk szinte teljes egészében elsöpörték a zsidó közösségeket. Az oszmánok alatt békében élő zsidók fegyverrel védték Budát a keresztény csapatokkal szemben, amelyek 1686. szeptember 2-án éppen a zsidó negyeden áttörve jutottak be a várba. Az ostromlók a zsidók nagy részét lemészárolták, a többieket rabszolgának adták el. Máshol a zsidók nem várták meg, míg megérkeznek a császári hadak, hanem elmenekültek. De nem csak ők tűntek el: a másfél évszázados török uralom és a másfél évtizedes felszabadító háborúk nyomán az ország nagy része is elnéptelenedett. Ez a populációs vákuum vonzotta a bevándorlókat a környező régiókból. A következő száz-százötven évben szervezett és spontán migrációs hullámok révén érkeztek ide a mai magyar lakosság nagy részének ősei. Szlávok, németek, románok, olaszok, görögök, cigányok, és persze zsidók.

Az utóbbiak három szakaszban, három különböző irányból kerültek ekkor Magyarországra. . Mindhárom irányból askenázi zsidók érkeztek, így a mai magyar zsidóság szinte kizárólag ebbe a csoportba tartozik. A hullámokat a régióban élő zsidók üldözése, kiűzése generálta. Az osztrák területekről érkezők kénytelenek voltak útnak indulni, ugyanis kitiltották őket Alsó-Ausztriából és Bécsből (1670-71). A morvaországiak azért hagyták el hazájukat, mert 1726-ban III. Károly császár a cseh és morva területeken zsidó családonként csak egy fiú házasságkötését engedélyezte. A többieknek viszont menniük kellett. A Lengyelországból érkező bevándorlók a zűrzavaros lengyel közállapotok, a politikai anarchia miatt keltek útra Magyarország felé, főleg 1776 után, amikor a Habsburgok bekebelezték Galíciát. Ez a keleti bevándorlás az antiszemita pogromokba torkolló 1846-os galíciai parasztlázadás után újra megélénkült.

Az invázió mítosza

Magyarországon a zsidók lélekszáma az 1910-es csúcspontot megelőző majdnem kétszáz évben folyamatosan nőtt. Mivel ez a gyarapodás 1869 és 1910 között 78 százalékos volt, az antiszemiták között mai napig tartja magát a nézet, hogy a zsidók a dualizmus évtizedeiben „özönlötték el” az országot. Ez azonban nem igaz: a keleti bevándorlási hullám korábban, 1830 és 1870 között érte el a csúcspontját, majd a betelepülés üteme jelentősen csökkent. Ráadásul a fokozatosan elapadó bevándorlást hamarosan meghaladta az Amerikát és Nyugat-Európát megcélzó kivándorlás üteme. A zsidók lélekszámának emelkedése a 19. század utolsó harmadától már inkább az olyan kedvező demográfiai mutatóknak volt köszönhető, mint a magas születési arányszám, illetve a városi közegészségügyi viszonyok javulása miatt csökkenő halálozási mutató.