Forradalmak, Trianon, Horthy

Az első világháború után a Monarchia romjain létrejött Horthy-rendszer alapideológiájában fontos szerepet kapott az antiszemitizmus. Az értelmiség és a közvélemény jelentékeny része úgy vélte, hogy a háborús vereséget, a forradalmakat, a kommunista diktatúrát és a trianoni békediktátumot végső soron „a” zsidók aknamunkája okozta. Hivatkozási alapul az a tény szolgált, hogy az őszirózsás forradalom és különösen a Tanácsköztársaság vezetői közül sokan zsidó származásúak voltak. Hiába támogatták Horthyt már a kezdetektől zsidó üzletemberek, hiába esett aránytalanul sok zsidó áldozatul a kommunista diktatúrának, a Tanácsköztársaság vezetői közül pedig hiába mondták sokan, hogy éppen azért lettek kommunisták, hogy végre elszakadjanak zsidóságuktól.

előző kép következő kép

Az új rendszer antiszemita erőszakhullámmal köszöntött be. A Horthy-féle nemzeti hadsereghez köthető tiszti különítmények tömegesen vertek össze, raboltak ki és gyilkoltak meg zsidókat. Budapesten szélsőjobboldali terrorcsoportok garázdálkodtak, vidéken sok helyen a lakosság rontott zsidó szomszédaira, és az egyetemi városok diáksága is ellenük fordult. Az új nemzetgyűlés 1920-ben elfogadta a numerus clausus (zárt szám) néven hírhedté vált törvényt, amely erősen korlátozta a zsidók egyetemi felvételét. Az 1895-ben megszületett teljes jogegyenlőség tehát mindössze huszonöt évig állt fenn.

Bethlen István miniszterelnöksége (1921-1931) alatt a helyzet fokozatosan konszolidálódott. Megfékezték az Ébredő Magyarok Egyesületét, és 1928-ban a numerus clausust is enyhítették. A világgazdasági válság (1929-1933) nyomán kialakuló társadalmi és politikai krízis azonban nem kedvezett a mérsékelt politikának. Bethlen megbukott és az ország politikai élete és közbeszéde fokozatosan jobbra sodródott. 1938-tól a rendszer szembefordult az állampolgári jogegyenlőséggel. Antiszemita törvények egésze sora született meg. A zsidókat kiszorították számos pályáról, vagyonuk egy részét elvették, sokakat megfosztottak megélhetésüktől. 1941-től tilos volt a zsidók és keresztények közti házasság, 1942-ben pedig az izraelita felekezetet másodrendű vallássá minősítették vissza.

Holokauszt

A jogfosztó törvények áradata, a zsidók tömeges anyagi ellehetetlenítése ellenére a revíziók következtében 825 ezer fősre duzzadt magyar zsidóság egészét a háború utolsó évéig nem fenyegette a megsemmisülés veszélye. 1941-től a nácik hozzáláttak a Lengyelországban, a Szovjetunióban, valamint a megszállt nyugati és balkáni területeken élő zsidók kiirtásához. Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök (1942-1944) azonban következetesen megtagadta a hitleri Németország követelését, hogy a hazai zsidókat deportálják a náci koncentrációs táborokba.

Ebben az időszakban a magyar zsidóság mégis több tízezres emberveszteséget szenevedett. 1941-ben a belügyi hatóságok 16-18 ezer zsidót deportáltak az egykori Szovjetunió megszállt területeire, ahol többségüket SS-alakulatok lőtték tömegsírokba. 1942 januárjában az újonnan visszacsatolt Délvidéken magyar katonai és csendőri alakulatok partizánvadász akció ürügyén tömegesen mészároltak le szerbeket és zsidókat. Miután az ország belépett a Szovjetunió elleni háborúba, a megbízhatatlannak tartott a zsidó férfiakat fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezték. Sokan az őrök kegyetlenkedésének estek áldozatul, a fronton tízezrek fagytak meg, haltak éhen, vagy kerültek hadifogságba.

1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. Horthy a nácikat maximálisan kiszolgáló Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek. Budapestre érkezett Adolf Eichmann SS-alezredes, aki a Gestapo zsidóügyi osztályát vezette. Stábja, a magyar Belügyminisztérium kollaboráns vezetésével együttműködve látott az ország „zsidótlanításához”. A következő hetekben a magyar hatóságok a zsidókat megfosztották jogaiktól, vagyonuktól, majd gettókba és gyűjtőtáborokba zárták őket. Május 15. és július 9. között a holokauszt történetében rekordgyorsasággal deportálták a teljes vidéki zsidóságot. A 437 ezer elhurcolt nagy részét Auschwitz-Birkenauba szállították, ahol zömüket néhány órán belül meggyilkolták a gázkamrákban, míg a munkaképeseket rabszolgaként dolgoztatták. Július elején Eichmann és magyar partnerei már a fővárosi zsidóság deportálását tervezgették. Ekkor azonban Horthy az amerikai, svéd, vatikáni és egyéb tiltakozások hatására végre leállította az akciót.

Október közepén a megszálló németek megbuktatták a szövetségesekkel titokban fegyverszünetet kötő kormányzót. A puccs révén Szálasi Ferenc Nyilaskeresztes Pártját juttatták hatalomra. Novembertől budapesti zsidók és munkaszolgálatosok tízezreit deportálták halálmenetekben Németországba. Decemberben megszervezték a budapesti gettókat, amelyek lakóit végül az országot megszálló Vörös Hadsereg szabadította fel. A holokausztnak 1941 és 1945 között mintegy félmillió magyar zsidó áldozata volt.

Kommunista diktatúra és rendszerváltás

1945-ben az új törvényhozás elítélte és hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket, valamint kimondta a zsidóság kötelező, egyéni és kollektív kárpótlását. Az 1948-ra megszilárduló kommunista diktatúra ezeket a jogszabályokat nem tartotta be. Így a kárpótlásra csak a rendszerváltást követően, sok nehézség után került sor.

A pártállam a társadalom egészéhez hasonlóan természetesen a zsidókat is elnyomta. A kommunisták anticionista, Izrael-ellenes politikájában megbúvó antiszemitizmus Magyarországon is megjelent. A Szovjetuniót másolva 1953-ban az (egyébként szintén zsidó származású) Rákosi Mátyás nagyszabású anticionista pereket készített elő, de Sztálin halála miatt végül ezekre nem került sor. (A hitközségi vezetőket, köztük az 1944-45-ben helyt álló Stöckler Lajost és Domonkos Miksát ugyanakkor letartóztatták és megkínozták.) Az olyan zsidóellenes kampányok, mint amilyenek Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy a Szovjetunióban előfordultak, az 1956-tól 1988-ig Kádár János uralma alatt álló Magyarországot elkerülték.

Mivel a holokauszt során a vidéki zsidóság szinte teljesen megsemmisült, a második világháború óta a zsidóság nagy része a fővárosban élt és él. A kevés és alacsony lélekszámú vidéki zsidó közösség megmaradását sok körülmény nehezítette. Az Alföldön, az ország keleti területein újra feléledtek a vérvádhisztériák, pogromok (1946: Kunmadaras, Makó, Miskolc, 1948: Szegvár, Mindszent, 1954: Mátészalka, 1956: Hajdúnánás). A megmaradt vidéki zsidók többsége kivándorolt az országból vagy Budapestre költözött.

Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült a zsidó szellemi és közösségi élet. Sok fiatal és a kommunizmusban felnőtt középkorú generáció számos tagja is érdeklődéssel fordult kulturális gyökerei felé. Ez azonban nem változtatta meg a háború utáni évtizedek alapvető tendenciáit. Ma már csak néhány nagyobb vidéki városban van zsidó hitélet (Debrecen, Pécs, Szeged, Miskolc, Veszprém). Budapesten 22 zsinagóga kapui nyílnak meg péntek esti istentiszteletre, de a hétköznap délelőtti imákra már nem mindenhol van igény. Számos zsidó intézmény működik még, így az 1805-ben alapított Zsidókórház, a rászoruló időseket gondozó Szeretetház, a Zsidó Múzeum, a Levéltár, a Kultúrterem (Goldmark-terem) és a felnőttek képzését szolgáló Szabadegyetem. Budapesten három zsidó iskola működik és a Talmud-Tórák falai között vallási oktatás is zajlik.