Modernizáció

A 17. század végén a keresztény seregek lépésről lépésre kiszorították a törököket a Kárpát-medencéből. A másfél évtizedes (1683-1699) háború viharában az ország nagy része elpusztult, és eltűnt a zsidó közösségek zöme is: tagjaik meghaltak, vagy elmenekültek. A következő évtizedekben kezdődött meg az a bevándorlási hullám, amelynek eredményeképpen létrejött a modern kori magyar zsidóság.

előző kép következő kép

A berendezkedő Habsburg-ház a Mohács előtti időszak zsidóellenes politikáját hozta magával. Mária Terézia (1740-1780) keresztényi buzgalmában kitiltotta a zsidókat Budáról, majd 1749-ben az egész országban bevezette az új, speciálisan a zsidókat sújtó és folyamatosan növekvő összegű „türelmi adót”.

Fia, II. József uralkodása (1780-1790) azonban döntő jelentőségű változásokat hozott. Az egyébként szintén antiszemita császár a felvilágosult abszolutizmus logikája szerint uralkodott. Modernizálni kívánta birodalmát, és ennek részeként el akarta törölni a zsidókat sújtó középkori korlátozásokat, ugyanakkor a zsidók számára is előírta életük, intézményeik korszerűsítését. 1783-as rendelete a bányavárosok kivételével megadta nekik a szabad költözés jogát. Megengedte, hogy zsidó gyerekek is látogassák a keresztény iskolákat, és lehetővé tette a zsidók egyetemi felvételét is. Megnyitott számukra minden foglalkozást, még a földbérlést és földművelést is. Másfelől a zsidókat a héber és jiddis nyelv elhagyására, német nevek felvételére, sőt szakálluk levágására is kötelezte.

II. József rendelkezései felgyorsították a zsidóságon belül már megindult modernizációs folyamatokat. Ezek hamarosan végletesen megosztották a közösségéket és szembefordították a zsidó életmód és vallásgyakorlat korszerűsítésének híveit azokkal, akik ragaszkodtak a tradíciókhoz.

Reform és forradalom

A reformkorban a zsidók helyzete egy nagyobb problémahalmaz, az ország lakosainak egyenjogúsítása (jobbágyság eltörlése, közteherviselés, stb.) részeként jelent meg a közéleti és politikai vitákban. A legfontosabb eredmény az 1840-ben elfogadott törvény lett, amely lehetővé tette, hogy a zsidók - a bányavárosok kivételével – betelepüljenek a városokba. Ezen kívül jóváhagyta számukra a városi ingatlanszerzést, a gyáralapítást és az ipari tevékenységét is.

Az 1848-as forradalom kitörését követő másfél hónapban a közrend megbomlott. Több mint harminc városban került sor kisebb-nagyobb antiszemita zavargásokra. A zsidók kiűzését több tucat település és megye követelte az országgyűlésben. Miután a forradalom kormánya megszilárdította a helyzetét, erővel nyomta el a zsidóellenes támadásokat. Az osztrákokkal és oroszokkal szembeszálló honvédségben körülbelül tízezer zsidó harcolt. Sokan tiszti rangot kaptak, számos zsidó tábori orvosként, sebészként segítette a szabadságharcot, és persze fontos szerepet játszottak a hadsereg ellátásában, felszerelésében. A patriotizmust honorálva, 1849-ben, a szegedi országgyűlés kimondta a zsidók egyenjogúsítását (emancipációját), bár a szabadságharc bukása miatt ebből már nem lett törvény.

Fények és árnyak

A vereséget követő időszakban I. Ferenc József császár (1848-1916) számos olyan intézkedést hozott, amelyek tulajdonképpen egybe estek a reformkor és forradalom magyar nemesi elitjének szándékaival. Ebbe a sorba illeszkedtek a zsidókkal kapcsolatos döntések: immár szabadon tanúskodhattak peres ügyekben, beköltözhettek a bányavárosokba, korlátozás nélkül szerezhettek ingatlant a birodalom egész területén. Emellett a zsidó közösségeket megfosztották közigazgatási és közhatalmi önállóságuktól. Peres ügyeiket így nem intézhették maguk közt, a bíráskodás joga az államra szállt. A közösségek ekkor váltak kizárólag hitéleti egységekké, azaz hitközségekké.

A következő nagy lépés a kiegyezés évében, 1867-ben megszületett emancipációs törvény volt, amely egyenjogúsította a zsidókat. A jogszabály az addigi nemzetiségi megközelítéssel szakítva, vallásként határozta meg a zsidóságot. Szövegében ezért szerepelt az „izraelita” kifejezés az addigi „zsidó” helyett. A törvény az egyének számára adott polgári jogokat, de az izraelita felekezetet változatlanul másodrendű (ún. „elismert”) vallás maradt. Így továbbra is tilos volt a keresztények és zsidók közti vegyes házasság, valamint az izraelita vallásra való áttérés is. Ezt a helyzetet változatta meg az 1895-ös ún. recepciós (befogadási) törvény, amely „bevett” vallásnak minősítette a zsidó vallást, és így egyenrangúvá tette a nagy keresztény felekezetekkel.

A két törvény közötti 18 évben két olyan esemény is történt, amely döntően befolyásolta a zsidók életét és sorsát Magyarországon. Az egyik az 1868-69-es egyetemes izraelita kongresszus kudarca. Az egységes zsidó vallási szervezet létrehozására összehívott találkozón az újító (neológ) és a konzervatív (ortodox) vallási irányzatok közti szakadás az addiginál is jobban elmélyült, és intézményes formát öltött. A másik pedig az antiszemitizmus felszínre törése volt. A tiszaeszlári vérvádper nyomán országszerte pogromok törtek ki, amelyeket a liberális kormányzat csak üggyel-bajjal tudott elnyomni. A felkorbácsolt zsidóellenes indulatok eredményeképpen az antiszemitizmus politikai erővé szerveződött és parlamenti képviselethez jutott. Bár az Országos Antiszemita Párt később eltűnt a politikai palettáról, a zsidóellenesség a 19-20. század fordulójától egyre erősödött. Mindez előrevetítette a huszadik század vészjósló árnyait.