A királyi Magyarország

A mohácsi csatával nem csupán a középkori Magyar Királyság, de a zsidó alattvalók jogbiztonsága is véget ért. A katasztrófa után néhány hónappal a székesfehérvári királyválasztó országgyűlés nemes egyszerűséggel úgy döntött, hogy az összes zsidót ki kell üldözni az országból. A királynak választott Szapolyai János azonban ezt a döntés éppúgy nem hagyta jóvá, mint ellenfele, Habsburg Ferdinánd. Sopron és Pozsony polgársága viszont kapva kapott az alkalmon: a zsidókban régóta kereskedelmi riválist láttak, ráadásul sok pénzzel is tartoztak nekik. Az adósságokat ezért eltörölték, a kifosztott zsidókat pedig kiűzték. A szentgyörgyi és bazini grófok szintén meg akartak szabadulni zsidó hitelezőiktől. A jól bevált recept szerint elhintették, hogy a zsidók meggyilkoltak egy keresztény gyermeket. Kínzásokkal vallomásokat csikartak ki a letartóztatott zsidóktól, majd harmincukat (köztük két terhes asszonyt) máglyára küldték.

előző kép következő kép

A keresztények vérét ivó zsidókról szóló rémmesék annyira elterjedtek a térségben, hogy 1540-ben III. Pál külön pápai levelet bocsátott ki, amelyben elítélte a vérvádakat. A királyi Magyarországon a zsidók az ezt követő időszakban a városokból kiszorulva éltek. Az európai gyakorlatnak megfelelően számos helyen arra kényszerítették őket, hogy megkülönböztető jelzést, sárga foltot, vagy süveget viseljenek. Sokan földesúri nagybirtokokra telepedtek le, ahol a tulajdonos jó hasznát vette kereskedelmi kapcsolataiknak és képességeiknek, valamint kölcsönözhető pénztőkéjüknek.

Erdély

A vallási szempontból általában igen toleráns Erdélyben a zsidók kezdetben addig ismeretlen szabadságot élveztek. Bethlen Gábor fejedelem szabad vallásgyakorlatot és korlátozás nélküli kereskedelmi lehetőségéket biztosított a számukra. Ezen kívül – szembemenve a zsidók kollektív bűnösségét hangsúlyozó véleményekkel is - azt is deklarálta, hogy a zsidó közösség egésze nem felelős egyes tagjainak tetteiért. Megkülönböztető jelet nem kellett viselniük, közösségeik jogi önállóságot élveztek. Az 1650-es évektől azonban újra megkülönböztető ruházat viselésére kötelezték őket, és letelepedési engedélyt is már csak egy helyen, Gyulafehérváron kaptak.

A török hódoltság

„Buda szent gyülekezetében laktam” – írta visszaemlékezéseiben a már idézett Schulhof Izsák. „A város a török birodalom uralma alatt állott, s lakozásunk viruló volt, akár a zöldellő olajfa, biztonságos és nyugalmas”. Valóban, a török alatt virágzó közösség jött létre Budán.

Igaz, az oszmán uralom nem indult éppen kedvezően a zsidók számára: a várost elfoglaló törökök elhurcolták őket a birodalom belső területeire. A budaiak azonban még szerencsések voltak például pécsiekhez képest, ott ugyanis a muzulmán hódítók egyszerűen kardélre hányták a helyi zsidókat. Miután azonban 1541-től a törökök hosszú távra berendezkedtek Budán és az ország egész középső részén, a hagyományos oszmán vallási politika érvényesült. Mindaddig, amíg a nem muzulmánok – köztük a zsidók is – megfizették a rájuk rótt adót, nyugodtan élhettek, dolgozhattak.

A török uralom alatt Buda sokszínű várossá vált. Magyarok, törökök, görögök, zsidók, olaszok, dél-szlávok, cigányok éltek együtt a falak között, három világvallás templomai várták a hívőket. A városban újra megtelepedett zsidóknak három különálló közösségük, és több zsinagógájuk, imaházuk működött. A 16. század végén összesen körülbelül ezren voltak, ami az akkori budai lakossága 4-5 százalékát tette ki. Szabadon kereskedhettek, iparűzési jogaikat sem csorbították. Nem csoda hát, hogy amikor a keresztény seregek 1686-ban ostromolni kezdték, a keresztesek egykori pogromjaira emlékező zsidók a törökökkel együtt védték a várost. A tények mindenesetre őket igazolták: Buda felszabadítása egyben közösségük felszámolását is jelentette. A győztesek legtöbbjüket lemészárolták, másokat rabszolgasorba vetettek. Európa zsidó közösségei még évekig gyűjtötték a váltságdíjat, hogy kiszabadíthassák hitsorsosaikat.