Buda

Az 1873-ban egyesített Budapest három ősi városrészének (Buda, Pest, Óbuda) zsidósága különböző történeti utakat járt be. Budára a városalapító IV. Béla király (1235-1270) telepítette a zsidókat 1250 körül. Sorsuk ettől fogva hullámzóan alakult. Volt, hogy kiűzték őket (mint például Nagy Lajos király idején a 14. században), máskor virágzó közösségeket hoztak létre (mint Hunyadi Mátyás uralkodása alatt a 15. század során, vagy a török hódoltságban 1541 és 1686 között). Buda 1686-os visszavívásakor a betörő keresztény csapatok a védőkkel együtt legtöbbjüket lemészárolták, a megmaradtakat rabszolgasorba vetették. A 18. században a zsidók újra megtelepedtek Budán, ám 1746-ban a Habsburg Mária Terézia (1740-1780) ismét kitiltotta őket a városból. Csak fia, II. József (1780-1790) parancsszavára engedték vissza a zsidókat 1783-ban. A megelőző századokban híres és befolyásos budai zsidóság ezután már nem tudta visszaszerezni régi fényét.

előző kép következő kép

Óbuda

A mai Óbuda területén már az ókorban éltek zsidók. Később nyomuk veszett, de a 14-15. században ismét viszonylag nagy közösség működött itt. A török hódítás nyomán megint eltűntek Óbudáról, ahova csak a 18. század elején tértek vissza. Míg Budán királyi privilégium alapján telepedtek le a zsidók, az óbudai kehila a nagybirtok védelme alatt fejlődő közösség tipikus példája volt. Az itteni Zichy-birtokra főleg cseh és morva zsidók érkeztek. Létszámuk a 18. század második felében majdnem kétezer főre rúgott. A 19. század folyamán a zsidó vállalkozók (a Goldbergerek, Spitzerek, Freudigerek) textilipari központtá fejlesztették Óbudát.

Pest

Pest városa egészen a 18. század második feléig sikerrel akadályozta a zsidók betelepülését. A polgárok ellenállását II. József hatalmi szóval törte meg. A század végén már 1000 főt is elérte a főleg Óbudáról áttelepülő pesti zsidók létszáma. A pesti zsidóság többsége támogatta az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot, annak ellenére, hogy 1848 áprilisában komoly zsidóellenes zavargás tört ki a városban. A pesti zsidók anyagi és véráldozatot is hoztak a szabadságharcért. Kossuth Lajos felhívására 1848 májusában még Tóra-pajzsaik ezüstjét is átadták a nemesfémhiánnyal küzdő kormányzatnak. Nem csoda, hogy amikor szabadságharc leverése után a megtorlást irányító osztrák császári tábornok, Haynau táborszernagy 11 város zsidóira külön, kollektív pénzbüntetést is kiszabott a „lázadásban” való aktív részvételéért, Pest és Óbuda zsidóit is kötelezték a sarc megfizetésére. A beszedett összegeket később Ferenc József császár és király (1848-1916) oktatási célokra visszaadta a magyar zsidóságnak. Ebből jött létre a később európai hírnévre szert tevő Országos Rabbiképző Intézet Budapesten.

Judapest

A három városrészt 1873-ban egyesítették. Az új főváros, Budapest robbanásszerű fejlődésnek indult, az ország modernizációjának központjává vált. Gyárak, üzemek nőttek ki a földből, lendületet kapott az iparosítás, óriási tempóban épült ki a vasúthálózat, kialakult a korszerű bankrendszer. Az integrálódó, kultúrájukban, anyanyelvükben, identitásukban is magyarosodó zsidók hatalmas szerepet játszottak a modern Budapest szellemi és építészeti arculatának kialakításában.

Az izraelita vallású budapestiek létszáma és lakosságban elfoglalt arányszáma 1880 és 1920 között növekedett (70.879-ről 215.512-re azaz 19,7 százalékról 23,2 százalékra), majd 1941-ig csökkent (184.453-ra azaz 15,8 százalékra). Ennek oka többek között az elvándorlás és a kikeresztelkedés volt.

A fővárosban számtalan zsidó oktatási, szociális, egészségügyi és vallási intézmény működött. Budapest több tucat zsinagógája, imaháza és imaterme közül kiemelkedik a Dohány utcai neológ (1859), a Rumbach Sebestyén utcai status quo ante (1872) és a Kazinczy utcai ortodox (1913) templom. 1877-től a mai napig Budapesten működik a neológ rabbiképzés központja, az Országos Rabbiképző Intézet.