Antiszemitizmus és antikapitalizmus

A magyarosodó zsidók gazdasági sikerei ellenérzést szültek a kapitalizálódásból kimaradó, vesztes csoportokban. Ilyenek voltak például a gazdálkodási ismeretek híján a jobbágyfelszabadítás miatt tönkremenő kis-és középbirtokosok, a családi birtok bevételeit vállalkozás helyett felélő, majd az államigazgatásba menekülő kis- és középnemesek (dzsentrik) vagy az 1873-as tőzsdekrachba belebukó részvényesek. A liberális magyar politikai elit igyekezett elszigetelni a befogadó filozófiájával ellentétes antikapitalista és antiszemita mozgalmakat. Ennek ellenére a 19. század végén mégis egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a kapitalizmusellenességgel párhuzamosan a zsidóellenesség is növekszik. A jelenség a társadalom szélesebb rétegeiben is terjedőben volt és találkozott a környezet számára sokszor idegen ruházatú és szokású zsidókat övező, babonákra és tévhitekre épülő népi ellenérzésekkel. Az 1873-as gazdasági válság különösen felerősítette az antiszemitizmust. A politikai, gazdasági, vagy éppen felekezeti alapú gyűlölet célkeresztjébe legtöbbször a keletről érkező bevándorlók, vagy a tőkés és pénzügyi vállalkozói réteg került. Utóbbit előszeretettel azonosították azzal az „erkölcstelen”, „kizsákmányolásra épülő” szabadpiaccal, amelyet a kapitalista rendszer visszásságaiért okoltak.

előző kép következő kép

A cselédlány vére

Amikor a szabolcsi Tiszaeszláron 1882-ben nyoma veszett egy cselédlánynak, Solymosi Eszternek, hamarosan lábra kapott az ősi vérvád. Bár senki sem tudta, mi történt, a helyiek az ortodox zsidókat azzal vádolták, hogy Esztert megölték, és vérét vallási rítusaikhoz használták fel. A megyei nyomozó hatóságoknak nem volt semmilyen bizonyítékuk. Mégis, a sakter ötéves kisfiának vallomása alapján több zsidót is letartóztattak. Még az sem volt biztos, hogy bűncselekmény történt. Május végén azonban ez a jelentéktelen ügy már a budapesti nagypolitika fókuszába került. Ónody Géza ellenzéki, valamint Istóczy Győző kormánypárti országgyűlési képviselők Tiszaeszlár kapcsán már az egész zsidóságot támadták a Parlamentben. Istóczy egyenesen „átkos viperafajzatnak” nevezte őket. A botrány hamarosan mindent háttérbe szorított. A közvélemény izgatottan olvasta a lapokban megjelenő híreket, álhíreket. Bár látszólag a vita azon folyt, hogy vajon a vádlottak elkövették-e a gyilkosságot, az igazi tét az erősödő antiszemitizmus és a józan ész küzdelme volt. Szabolcsban ekkor már jó ideje forrtak az indulatok. A megyei közgyűlés még az állítólagos gyilkosság előtt kérte az országgyűlést: alkosson törvényt a további zsidó bevándorlás megakadályozása érdekében.

A per

A perből nemzetközi szenzáció kerekedett. Később sokan mondták, hogy Tiszaeszlár tulajdonképpen az 1895-ös francia Dreyfus-per főpróbája volt. A külföldi sajtó tudósítókat küldött Magyarországra, akik naponta beszámoltak a fejleményekről. A védelemmel a zsidó közösség a tekintélyes liberális ügyvédet és parlamenti képviselőt, Eötvös Károlyt bízta meg. Bár Eötvös ellenzéki politikus volt, Tiszaeszlárral kapcsolatban néha még Tisza Kálmán miniszterelnök hallgatólagos támogatását is maga mögött tudhatta. Nem véletlenül. Tisza és kabinetje kényes helyzetben volt. Az antiszemiták győzelme a liberális kormány stabilitását veszélyeztette és újabb zsidóellenes követeléseket generált volna. Vereségük viszont azt bizonyíthatta, hogy Magyarország nem jogállam, hiszen a hatóságok koholt vádak alapján koncepciós pert akaszthattak ártatlan polgárok nyakába.

A per során Eötvös zseniális ügyvédi munkát végzett és szétzúzta a vádakat. Bebizonyította, hogy az állítólagos bűncselekmény nem történhetett meg a vádiratban megfogalmazott módon. Kiderült, hogy a megyei nyomozó szervek terrorizálták a tanúkat, veréssel csikartak ki hamis vallomásokat. Ráadásul a Tiszából előkerült Eszter holtteste is. A boldogtalan cselédlány öngyilkos lett. A zsidó vádlottakat 1883 augusztusában első fokon, 1884 májusában pedig jogerősen felmentették.

A következmények

Az ítélet után az országot antiszemita erőszakhullám öntötte el. A felfokozott médiahisztéria után ez nem volt teljesen váratlan, de kiterjedtsége és ereje mégis sokakat megdöbbentett. Nyitrától Torontálig, Mosontól Szabolcsig 32 vármegyében rontott a lakosság a zsidókra. Házaikat, üzleteiket feldúlták, kirabolták, sok embert összevertek, Zalában öltek is. Számos helyen statáriumot kellett bevezetni és csak a katonaság tudtak megfékezni az őrjöngő tömeget. A vérvád másik következményeként az antiszemitizmus szervezett, politikai erőként jelent meg az országgyűlésben. Zsidóellenes javaslatok persze addig is előfordultak. Istóczy például már 1878-ban Palesztinába deportáltatta volna a magyar zsidókat. Az antiszemita dagály hullámán Istóczyék 1883 októberében megalapították az Országos Antiszemita Pártot. Különösen ijesztő volt, hogy az új politikai formációban egyaránt voltak kormánypárti és ellenzéki politikusok. Az 1884-es képviselőválasztásokon az antiszemiták jól szerepeltek és 17 mandátumot szereztek. Az alapvetően liberális és az 1883-as zavargásoktól megrettent politikai elit pártállástól függetlenül igyekezett elszigetelni a párt képviselőit. Istóczyék például egyetlen parlamenti bizottságban sem kaptak helyet. Az indulatok lassan országszerte lecsillapodtak. A kormány és az országgyűlés határozottan lépett fel az antiszemiták ellen. Ráadásul a szélsőséges pártot belülről személyes ambíciók és politikai ellentétek feszítették. Hamarosan kettészakadt, majd néhány éven belül eltűnt a politikából.