Gettó

Az 1944-ben százezrével gettóba zárt zsidók levelek ezreit küldték a külvilágba. Barátaik, szeretteik is gyakran megpróbálták a postán keresztül elérni őket. A küldemények célba jutása nem volt teljesen reménytelen. A Központi Zsidó Tanács 1944. május 8-án feljegyzést készített arról, hogy miként tudnak kapcsolatot tartani a gettók kerítésén kívül és belül lévők: „Mindennemű levelezés és csomagküldés a [helyi] Zsidó Tanácson keresztül történhet oly módon, hogy a címzés a következő: Zsidó Tanács…/város/ részére.” A leveleket természetesen cenzúrázták. Ezért a Zsidó Tanács a következőt tanácsolta: „Ajánlatos mindenhova nyílt levelező-lapot a lehető legszükségesebbek közlése mellett írni.”

előző kép következő kép

A Budapestre küldött vidéki jelentések is arról tanúskodnak, hogy számos gettóba lehetett írni. Persze az információáramlás gyakran csak az egyik irányba működött. A huszti gettóról május 3-án a következőt jegyezte fel a Központi Zsidó Tanács: „Csomagot és levelet lehet küldeni, viszont az ott lévőknek írniok egyelőre nem szabad.” Máshol a levelezést a magyar hatóságok betiltották. A gyöngyösi gettó például május végén „büntetés alatt áll, és ez idő szerint sem levél sem csomag nem küldhető.” Egy mátészalkai túlélő szerint „ha valamelyik asszony írt a gettóból levelet a távollévő munkaszolgálatos férjének, azt 2 órára kikötötték és minket bottal zavartak ki, hogy nézzük végig”. Ligeti Jenő újságíró a szegedi gettóban raboskodott. Az elzárt városrészt rendőrök felügyelték. Néhányan önzetlenül, mások gyűrűkért, pénzért, órákért hajlandóak voltak kicsempészett leveleket továbbítani.

Deportálás

A deportálás előtt a magyar hatóságok a gettókból gyakran gyűjtőtáborokba hajtották a zsidókat, ahová már nehéz volt bármit is bejuttatni. A székesfehérvári téglagyárról június 13-án a következőket jegyezte fel a Központi Zsidó Tanács: „erős a csendőrkordon, megközelíteni a telepet és érintkezni az ott koncentráltakkal nem lehet. Levél, csomag, pénz küldése lehetetlen.”

Amikor 1944 májusában megkezdődött a deportálás, az üzenetküldés még nehezebbé vált. Sokan persze a csendőrök, rendőrök és hivatalnokok megvesztegetésével próbálkoztak. Mások a jó szerencsére és idegenek emberségére bízták magukat. A vagonok ablakaiból egyszerűen kidobták a szeretteikhez írt leveleket. Reich Jenőt az 1944. március 19-i német megszállást követő napokban, Budapesten fogták el. A kistarcsai internálótáborba került. Felesége, Margó júliusban lapot kapott tőle, amire sietős írással Reich a következőket írta: „Áldott legyen a kéz, ami ezt a lapot bedobja. Drágáim! Most szerda délután van becsomagoltak és megyünk. Isten veletek, drága családom a Jó Isten legyen veletek, ölel csókol Aputok”. Valaki megtalálta a levelet és feladta a megadott címre. Kis idő elteltével újabb levél érkezett. Reich Jenő megint ismeretlenekre bízta magát, és a küldemény ismét jó kezekbe került, így eljutott a címzetthez. „Nem akarlak benneteket elkeseríteni, de nagyon szeretnék még élni, és adja a Jóisten, hogy ezt el is érjük.” – írta Reich. „Drága gyerekeim, vigyázzatok a drága anyukánkra, és te drága anyukám, vigyázz, a mi közös szemünk fényeire.”

Reich Jenőt Auschwitzban gyilkolták meg. Felesége tanúskodott az 1961-es jeruzsálemi Eichmann-perben és felmutatta a csodával határos módon célba jutott képeslapokat. A leveleket ma a Magyar Zsidó Levéltár őrzi.

A titokzatos Waldsee

Horthy kormányzó július elején leállította a deportálásokat. Ezzel Magyarország utolsó, lényegében érintetlen közössége, a mintegy kétszázezres fővárosi zsidóság átmenetileg megmenekült.

A vidékről elhurcoltakról budapesti rokonaik és barátaik sokáig semmilyen hírt nem kaptak. Aztán júniusban hirtelen szűkszavú, német nyelvű levelezőlapok érkeztek. A deportáltak közölték, hogy jól vannak, szerencsésen megérkeztek és dolgoznak. A feladás helye Waldsee, egy állítólagos német kisváros volt.

A lapokat a Zsidó Tanács osztotta ki a címzetteknek. Freudiger Fülöp, a Tanács egyik tagja nagyítóval alaposan végigvizsgálta az egyik ilyen levelet. Észrevette, hogy a városka nevét egy kitörölt szó helyére írták. Az utolsó négy betűt nagy nehezen kisilabizálta: „witz”. Június 25-én ő maga is kapott egy ilyen lapot két ismerősétől, Stern Józseftől és Stern Sámueltől. Igaz, a lapon vezetéknevüket megváltoztatták Joseph R’evimre és Samuel Blimalbishre. Az ortodox Freudigernek nem okozott nehézséget a héber álnevek lefordítása: Éhes és Ruhátlan.

Mi történt valójában? Az elhurcoltak sohasem jártak Waldseeban, hiszen ez a tábor sosem létezett. Csak a nácik hazudták a zsidóknak, hogy ez a hely a vonatok végállomása. Valójában Auschwitz-Birkenauba deportálták őket. Bár az SS a táborokban nem engedte a zsidó foglyoknak, hogy írjanak, a tilalmat néha feloldották. 1944 nyarán sok magyar zsidóval írattak megnyugtató levelezőlapokat az otthoniaknak. Az akció célja a megtévesztés volt. Egyrészt így akarták álcázni a tömeggyilkosságot, másrészt el akarták altatni a jövőbeli áldozatok éberségét. Mire a levelek megérkeztek, a feladók nagy többségét már elégették a birkenaui krematóriumok kemencéiben.