Szerep és hagyomány

A zsidó vallás a nőkre három fő kötelezettséget hárít. Az első: a szombati gyertyák meggyújtása. A szombat (sabat) beköszöntét gyertyagyújtással ünneplik a zsidó otthonokban. Ez a házi békét szimbolizálja, ezért az asszonyok feladata. A második: a konyha rituális tisztaságának, a kóserságnak a megtartása. Ennek része az ún. chala-vétel, amikor a ház asszonya kenyérsütéskor egy olajbogyónyi tésztát a tűzbe dob. A harmadik kötelezettség a rituális fürdőben való havonkénti megtisztulás a menstruáció után. A hagyományos asszonyi szerepek tehát nem sokban különböztek a nem zsidó közösségek női modelljeitől: az otthon biztonságának megteremtése, gyermekszülés és -nevelés. Ahogy a Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetségének évkönyve fogalmazott: „az asszony a ház papnője.”

előző kép következő kép

Ki a konyhából

A 19. századi modernizációval ezek a szerepek is változásnak indultak. Sok asszony kilépett a konyha-ünnepi asztal-hálószoba klasszikus háromszögéből és megjelent a zsidó és nem zsidó közéletben. E szerepváltás első jele a karitatív tevékenységek és a jótékonykodás megélénkülése volt. Erre a zsidó közösségek férfitársadalma még akkor sem mondhatott nemet, ha a tradicionális keretek fellazulása egyébként aggodalommal töltötte el. A változások természetesen elsősorban a neológ, tehát az újításra nyitott hitközségeket érintette. Nem véletlen, hogy az egyik legelső és legsikeresebb jótékonysági projekt a pesti neológ közösséghez csatlakozó Pesti Izraelita Nőegylet volt. A néhány jómódú asszony által 1866-ban alapított társaság az energikus Bischitz Johanna vezetésével hamar a főváros egyik legaktívabb jótékonysági intézményévé vált. A Nőegylet leányárvaháza 1867-ben nyílt meg. Két évre rá létrehozták a város első népkonyháját is, ahol felekezeti különbségtétel nélkül keresztények és zsidók is egyaránt étkezhettek. 1922-ben nyílt meg a leányotthon, amelyben a még hajadon, de már önálló életet élő fiatal lányok lakhattak. A Nőegylet profilját a Vilma nőotthon egészítette ki, amelyben megözvegyült, elszegényedett asszonyok élhettek öreg napjaikban.

Diploma és szavazólap

A 19-20. század fordulójára a nők azonban már szűkösnek érezték a közélet közösségi, jótékonysági kereteit. Ha korlátozottan is, de 1896-tól egyetemek is megnyíltak előttük. (Ekkor csak az orvosi és a bölcsészeti karokra jelentkezhettek.) Bár a dualizmus idején a nőknek nem volt szavazati joguk, mégis egyre többen kóstoltak bele a politikába.

Ebben a folyamatban a nagyvárosi zsidó nők elévülhetetlen érdemeket szereztek. A zsidó polgárság ugyanis hagyományosan nagy szerepet játszott a nyugati kulturális minták és értékek átvételében, közvetítésében. A független, tanult nő szerepmodellje e modernizációs törekvések egyik következménye volt.

Mivel a zsidó polgárcsaládokban ráadásul erősen csökkent a születések száma, kevesebb gyermek beiskoláztatását kellett finanszírozni. A családi büdzsébe így belefért a leánygyermek taníttatása is. A lányok-asszonyok igen nagy arányban ültek be az egyetemi padsorokba. Az 1896-ot követő évtizedben a budapesti női egyetemi hallgatók 48,6 százaléka volt zsidó, míg zsidó a férfiak aránya „csupán” 29,5 százalékra rúgott. Az első magyar nő, aki orvostudományi diplomát szerzett, a zsidó Steinberger Sarolta volt. A gyógyszerész karon elsőként Légrády Erzsébet végzett. Ilyen kezdet után nem csoda, hogy 1910-ben a magyar magánorvosnők 52,6 százaléka zsidó volt.

A zsidók nők egyre nagyobb számban jelentek meg a baloldali politikai irányzatokban és a feminista mozgalomban. A magyar nőmozgalmat lényegében az 1904-ben alakult Feministák Egyesülete hozta létre. A szervezetet Bédy-Schwimmer Róza zsidó újságíró vezette. Ezeket az asszonyokat érthető módon vonzották az egyenlőséget hirdető gondolatok: műveltek voltak, nyelveket beszéltek, egyetemet végeztek, mégsem volt szavazati joguk. Politikai jogaiért a polgári demokrata politikus, Vázsonyi Vilmos is kiállt. Vitriolos gúnnyal utasította el azokat a sztereotíp véleményeket, melyek szerint a nők alkalmatlanok a választójog gyakorlására. A választási kampányok, időnkénti szavazatvásárlások botrányos gyakorlatára utalva 1918-ban mondta a következőket: „Én városban és vidéken egyaránt láttam választást, amely nem érzéki észlényekhez méltó számításokkal ment végbe, láttam az alkoholnak ragyogó működését a választásoknál, és láttam azt a rendkívüli erkölcsi magasságot és komolyságot, mely eddig ötévenként a választásoknál megnyilvánult; nem találtam azt a bizonyítékot, hogy a nő fiziológiailag képtelen arra alkatánál, szervezeténél fogva, hogy azt a magasztos érettséget, amelyet eddig tanúsítottak a választásoknál, ő is tanúsítsa, és nem képes ezt a nagyszerű jogot komolyan gyakorolni.”

„A fertelmes beteg vágy szennyes meztelensége”

A vulgáris, obszcén antiszemitizmus a zsidókat mindig előszeretettel ruházta fel a megzabolázhatatlan érzékiség kényszerképzetével. Az ártatlan keresztény lányokat elcsábító, kéjsóvár zsidó férfi állandó szereplője volt az antiszemita propagandának, amelyet szinte kizárólag keresztény férfiak domináltak. Számukra a zsidó férfi egyszerre volt rivális, megvetett és veszélyes konkurencia. A buja zsidó nő általuk megteremtett hamis toposza viszont felcsigázta a fantáziájukat. Szörnyülködtek állítólagos romlottságán, ugyanakkor erősen foglalkoztatta őket a nimfománnak gondolt zsidó asszony. Az ellentmondást tovább feszítette, hogy a századfordulón a nyilvánosságban zsidó nők olyan szerepekben tűntek fel, amelyek a tekintélyelvű férfi világrend legrosszabb rémálmait testesítették meg. Szociáldemokrata politikusként, feminista mozgalmárként, tanult, a világot kritikusan szemlélő értelmiségiként, a hagyományos szerepeket elutasító modern asszonyokként. Nem csoda, hogy a modernizációt és kapitalizmust elutasító, kisebbségi komplexusokkal küszködő antiszemitizmus a zsidó nőben (egész pontosan annak ágyékában) találta meg leggyötrőbb indulatainak célpontját.

Petrássevich Géza újságíró, a századforduló egyik nagyhatású antiszemita véleményformálója így írt: az utcán „zsidólegények viszik ott is a főszerepet, a kik kéjelegve vizsgálják az előttük tipegő bukott és bukandó hölgyek lábikráit. […] a nemzeti géniusz, az őserő nem tud produkálni semmit, ma szerveinket eltompítja az utcza zaja, a szalon vihogása, az orfeum gőze, Hebron rózsáinak [azaz a zsidó nőknek] ölelő karjai.”

Mindezt legplasztikusabban az Elsodort falu című, antiszemita kultregény írója, Szabó Dezső fogalmazta meg. „Ebben a buja gazdagságú leányban minden szerelem, az ölelkezés megfogamzó akarata volt.” – kezd bele egy zsidó lány fülledt erotikájú leírásába. „Nagy, barna keleti szemei, mint megtárt ágyékok feküdtek a látott dolgok elé s folytonosan a fogamzás bágyadt melege párázott fel bennük. Dús melle szakadatlan hullámzásban ostromolta a ruhát és hívta a vágyat”. A szöveg később még erőteljesebbé válik: „Az ágyék őrültjeinek, a vér kergetettjeinek nyakig csapó szerelem, s a férfihús új meg új hulláma kellett. Egy előkelő zsidó bankár feleségét nagy titkon kitiltották a kórházból, mert egy félig gyógyult hadnaggyal a szükséghelyen találták gyors elintézésben.” Szabó túlhevült prózája végül a vérszívó zsidó döglégyasszony metaforájában éri el a csúcspontját: „A felgerjedt nőstények, mint óriási döglegyek döngtek a kór súlyos levegőjében, hogy a háború áldozataiból vámpír ölelésben kiszívják a még megmaradt férfit, s a fertelmes, beteg vágy odatárta szennyes meztelenségét a halál tragikus ágyára.”