Ügyvéd, politikus

Vázsonyi 1868-ban született Sümegen egy tanító gyermekeként. Eredeti neve Veiszfeld Vilmos volt. Később a család azért költözött Budapestre, hogy Vilmos és öccse, Jenő megfelelő oktatás kapjon. Már jogi tanulmányai alatt politizálni kezdett. 1889-ben az úgynevezett véderővita borzolta az ország idegeit. Az ügy a felszínen arról szólt, hogy a magyar országgyűlésnek mennyi beleszólása van az osztrák-magyar közös hadsereg ügyeibe. A valódi tét azonban az örökös miniszterelnök, Tisza Kálmán (1875-1890) sorsa volt, és a kormányfő végül meg is bukott. Vilmos, aki ekkoriban magyarosította nevét Vázsonyira, a nemzeti érzelmű egyetemi hallgatók megszervezésével vétette magát észre.

előző kép következő kép

Miután lediplomázott, Vázsonyi ügyvédi irodát nyitott a fővárosban. Előszeretettel nyúlt robbanásveszélyes ügyekhez. Az 1904-es nagy vasutassztrájk után például az akció szervezőit képviselte, és sikerült kiharcolnia felmentésüket. A korszak leghírhedtebb pártfinanszírozási botrányában Vázsonyi az ügyet kirobbantó parlamenti képviselőt védte. Merészségét és tehetségét jelzi, hogy a botrány miatt a korrupciós ügybe belekeveredett Lukács László miniszterelnöknek le kellett mondania.

Kispolgárok nagy embere

Amikor politikai pályára lépett, tudatosan a kispolgárok, azaz a kisiparosok, kiskereskedők, alacsony rangú hivatalnokok képviselőjeként definiálta magát. Szűkebb hazáját, Terézvárost főleg ők lakták, és Vázsonyi valóban ízig-vérig az ő emberük volt. „A névtelen kisemberek, akikre jóformán senkinek se volt soha szüksége a városban, legfeljebb minden tizedik újévkor a népszámlálási biztosnak: ezek kezdenek emlegetni magukban reménykedve egy nevet - Vázsonyiét.” – írta róla Krúdy Gyula. Látványosan semmibe vette a bokacsattogtató dzsentri középosztály szokásait. Akárcsak egy másik zsidó származású képviselőt, Wahrmann Mórt, egyszer Vázsonyit is provokálták, hogy párbajra kényszerítsék. A kakaskodó ellenfél és a közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azonban nem állt kötélnek. Sőt, mozgalmat indított a párbaj szerinte középkori és ostoba szokása ellen. Polgári értékrendjét és életmódját büszkén vállalta: „Tudom, hogy nem vagyok eléggé dekoratív” – ironizált ellenfelein 1918-ban – „Miniszter lettem, holott még sohasem voltam lóversenyen, és gyáva polgár, mert én egy hatosnál többet sohasem tettem még föl kártyára.”

Politikai krédója

Demokrata politikusként legfőbb politikai célja az általános, titkos és egyenlő választójog bevezetése volt. Az elsők között küzdött azért, hogy tekintet nélkül nemére és vagyoni helyzetére, mindenki szavazhasson a választásokon. Mégpedig titkosan, azaz pártszimpátiáit mások előtt fel nem fedve. Ekkoriban ugyanis az ország lakosságának mindössze 6-7 százaléka rendelkezett választójoggal: csak férfiak szavazhattak, ők is csak akkor, ha rendelkeztek bizonyos vagyonnal.

Vázsonyi 1894-ben megalakította a Polgárok Demokratikus Körét, amely 1900-ra országos szervezetté alakult Demokrata Párt néven. A magyar politikai színpadon addig jobbára csak olyan pártok szerepeltek, amelyek közjogi ügyek, azaz az Ausztriához fűződő viszony, a nemzetinek tartott kérdések alapján szerveződtek. A Demokrata Párt létrehozása tehát komoly politikai innovációnak számított. Vázsonyi pártja az elsők között vállalta fel egy adott társadalmi csoport, a nagyvárosi polgárság tudatos politikai érdekképviseletét. Programjuk főbb pontjai is ezt tükrözték: általános, titkos és egyenlő választójog, felekezeti egyenlőség, ingyenes népoktatás. A párt merész és progresszív követeléseire sokan rezonáltak, de szavazóik főleg a budapesti zsidó kispolgárság köreiből verbuválódtak. Vázsonyi 1901-től kezdve zsinórban négy választást nyert meg a Terézvárosban. Részben ennek a sikersorozatnak köszönhette, hogy 1917-ben előbb Esterházy Móric majd, a liberális Wekerle Sándor kormányában megkapta az igazságügy-miniszteri tárcát, illetve a választójogi reformért felelős miniszteri posztot.

Identitása

Vázsonyi nem volt buzgó izraelita, a kikeresztelkedést azonban elutasította. A tradíciókat, a közösséget, kulturális kötődést ugyanis különösen fontosnak tartotta. Minderről legőszintébben épp egy zsidó közösségi rendezvényen beszélt, 1922-ben: „Amidőn királyi miniszter lettem, – bár be kell vallanom, hogy nem vagyok szorgalmas templomjáró ember – megjelentem a dohány-utcai templomban. Megjelentem, nemcsak azért, hogy hálát adjak az Istennek a kegyért, melyben részesített, hanem azért is, hogy hitvallást tegyek azok ellen, akik azt hirdették, hogy csak az ősi vallás megtagadásával lehet magas polcot elérni. S midőn ott álltam az imádkozó gyülekezetben…visszagondoltam a sip-utcai zsidóiskolára, ahol tanultam, a templomi kórusra, ahol énekeltem, a templom-udvarra, amelyben társaimmal játszadoztam, társaimra, akik ugyancsak szerény kispolgári családok köréből származtak …”.

Zsidóság és vallásszabadság

Az 1880-as évek végén Vázsonyi teljes erővel belevetette magát a zsidóság vallás egyenjogúsításáért (az ún. recepcióért) folyó politikai küzdelembe. A kérdést nem elsősorban zsidó ügynek tartotta: „A szégyen pírja száll arczomra” – írta az Egyenlőség hasábjain - „valahányszor arról hallok, hogy két magyar fél, kiknek egybekelését a magyar törvény gátolja, osztrák polgárjogot szerez magának, hogy Ausztriában törvényes házasságot köthessen; szégyenkezem, nem mint zsidó, hanem mint magyar.” A zsidó vallás másodrendű státusza, a keresztények vallásváltásának tilalma szerinte „nem csak a zsidóság gyalázata, hanem egyúttal a közszabadság megsértése”. Úgy vélte, hogy az izraelita felekezet recepcióját az általános vallási egyenlőség keretében kell kiharcolni, és egyszerűen el kell törölni az egyes felekezetek rangsorolását.

A hivatalos zsidó vezetés ezzel a koncepcióval azonban nem értett egyet. A neológok szerint felesleges volt a befolyásos keresztény egyházakat az általános vallásszabadság ötletével bőszíteni. Ehelyett a judaizmus bevett vallássá nyilvánítását támogatták. Az ortodoxok pedig eleve rossz ötletnek tartották a felekezeti korlátok lebontását és a vegyes házasságok engedélyezését. Őket a vallási egyenlőség liberális eszméje hidegen hagyta, fő céljuk a tradicionális keretek fenntartása volt.

Vázsonyi és köre ennek ellenére sikeresen mozgósította a zsidó polgárság egy részét. Az 1892-es képviselőválasztások előtt felhívást intéztek a magyar zsidókhoz, hogy csak olyan jelöltet támogassanak, aki deklarált híve a recepciónak. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált, és végül a legnagyobb neológ közösség, a Pesti Izraelita Hitközség is mellé állt. A felhíváshoz 1892 májusáig 265 (köztük 54 status quo és 45 ortodox) hitközség csatlakozott. Olyan tekintélyes és nagy közösségek is beálltak a sorba, mint a szegedi, a pécsi, a nagyváradi, a két kolozsvári, a miskolci, vagy éppen a máramarosszigeti. Az izraelita felekezetet az országgyűlés 1895-ben végül bevett vallásnak minősítette. Bár a különböző felekezetek kategorizálása megmaradt, így az egyenlőség kivívása nem a Vázsonyi által javasolt módon valósult meg, a politikai küzdelem mégis sikerrel zárult. Ezzel az aktussal ugyanis a magyar zsidóság évszázados álma valósult meg: Magyarországon egyenjogúságuk teljessé vált.

Célkeresztben: politikai terror Magyarországon

A Monarchia elkötelezett polgára, a királyi miniszter Vázsonyi nem tudta elfogadni az őszirózsás forradalmat. Tisza István miniszterelnök meggyilkolása után joggal tarthatott attól, hogy rá is merénylők vadásznak. 1918 októberében elhagyta Magyarországot és csak 1921-ben, a bethleni konszolidáció kezdetén tért haza.

A későbbi események tükrében úgy tűnik, hogy távozásával a halált kerülte el. Vázsonyi ugyanis egy letűnt korszak, a dualista Monarchia liberalizmusának ikonja volt. Ezért személye rendszerektől függetlenül sokak szemében szálka volt. A fehérterror tiszti különítményesei például halálosan megfenyegették, és hazatérése után kiderült, hogy nem a levegőbe beszéltek. Amikor bekapcsolódott az 1922-es választási kampányba, a szélsőjobboldali terroristák merényletet követtek el ellene. Bombát helyeztek el az Erzsébetvárosi Kör helységébe, ahova más demokrata politikusokkal együtt Vázsonyi is hivatalos volt. A meghívottak azonban késve érkeztek, így a bomba idő előtt robbant. Prónay Pál, a hírhedt különítményes gyilkos később így sajnálkozott visszaemlékezéseiben: „tiszta véletlennek köszönhették életüket – köztük Vázsonyi Vilmos is. Sajnos, az áldozatok jobbára jelentéktelen személyek voltak.”

Ilyen körülmények között nem csoda, ha Vázsonyi nem találta a helyét Horthy Magyarországán. Nemzeti Demokrata Pártja élén ugyan 1922-ben is bejutott a törvényhozásba, befolyása azonban már nem volt a korábbihoz hasonlítható. Nemzeti demokráciát, jogegyenlőséget, közszabadságot hirdető programja aktuálisabb volt, mint valaha, de egy zsidó demokrata számára ekkoriban nem sok babér termett Magyarországon.

1926-ban azonban ismét megvillant a régi Vázsonyi. Trianonért bosszút lihegve, néhány szélsőséges kalandor nagymennyiségű frank hamisításával akarta meggyengíteni a francia gazdaságot. Az amatőr akció természetesen gyors lebukáshoz vezetett, de hamarosan kiderült, hogy az ügyről a kormány is tudott. A nemzetközi botrányt okozó incidenst kivizsgáló parlamenti bizottságban Vázsonyi készítette el a kormányt elmarasztató ellenzéki véleményt. Éppen az ügy tárgyalására indult, amikor 1926. február 26-án a szélsőjobboldali Ébredő Magyarok Egyesületének két tagja a nyílt utcán megtámadta. Csak kísérőinek köszönhette, hogy nem esett nagyobb baja. Vázsonyi az ülés után egy Bécs melletti szanatóriumba utazott. Itt vitte el a szívroham május 24-én.

Örökségét fia, az 1900-ban született, a szintén ügyvéd és politikus Vázsonyi János vitte tovább. Az 1944-es német megszállást követő napokban a Gestapo letartóztatta. Dachauba hurcolták, ahol közvetlenül a felszabadulás után meghalt.